„Nem turistaként érkeztem, és nem látogatóként térek vissza. Egykor ezer forinttal a zsebemben, félelemmel a szívemben léptem át a határt, de Budapest nem bedarált, hanem életre keltett. Tarts velem ott, ahol a macskaköveknek története, a falatnak pedig emléke van.”
Ott álltam a Keleti pályaudvar monumentális csarnokában, egyetlen hátizsákkal, néhány váltás ruhával és az apukám által csomagolt hazai szendvicsekkel. Nagyváradon feszített tempóban éltem: nappal zongorát tanítottam és magánórákat adtam, éjszakánként diszpécserként dolgoztam a legnagyobb taxis cégnél, a hétvégéimet pedig a katolikus hitoktatói főiskolán töltöttem. Bár nagyvárosban laktunk, a vakációk alatt falun, a nagymamámnál és nagynénéimnél tanultam meg a kemény munka értékét: tízévesen már állatokkal és a kerttel foglalkoztam, és profi szinten sütöttem-főztem.
Megérkezésemkor Budapest mégis idegen és félelmetes volt. Különösen fájt a tudat, hogy édesanyám is ebben a városban él a hugoméknál, de egy öt évvel ezelőtti, anyagi eredetű családi viszály miatt a hugom és én nem beszéltünk egymással. Nemhogy a címüket, de még édesanyám telefonszámát sem tudtam. Szerettük egymást anyuval, de csak azokon a ritka napokon találkoztunk, amikor hazalátogatott Váradra. Így hát teljesen magamra maradtam a magyar fővárosban.
Azonnal tárcsáztam egy ismerősök által ajánlott munkaközvetítőt, akik erdélyi magyaroknak segítettek. A székhelyük egy eléggé lepukkant hely volt a Keleti mellett, de felajánlották, hogy ott aludhatok. Egy éjszaka 1000 forintba került - pontosan annyiba, amennyi az összes pénzem volt. Mivel kifizetni nem tudtam, megegyeztünk: az első munkabéremből vonják majd le.
Nem válogattam. Diplomával a zsebemben is készen álltam bármilyen nehéz fizikai munkára, hogy kifizessem az adósságokat és segítsek a szüleimnek, akiknek a nyugdíja már semmire nem volt elég. Még aznap kaptam egy ajánlatot: sürgősen kellett valaki két hónapra helyettesíteni. Örültem neki, pláne azért, mert a munka vidéken volt, távol a budapesti nyüzsgéstől.
Másnap reggel útnak indultam az ismeretlenbe. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kitérő lesz az első igazi próbája az elszántságomnak. Vajon mire megy egy zongoratanárnő a nehéz fizikai munka világában?
„Mert Budapest nem csak egy hely a térképen: Budapest egy életérzés. Gyere, nézzük meg együtt a következő sarkot is.”